My life as Karola

Életem első elmegyógyintézetes élménye.

    Igen, előrröl kezdődött minden, de már kicsit nyugisabb a hejzet.

   Őszintén beszartam attól amit meséltek, de nem volt egy nagy szám.

      -A második emeletre felérve kinyilt az ajtó. Belépek. Kb 15-en vannak bent, középen nénnyém áll magában. Körülöttűnk emberek sétáltak, mintha ezredik körűket járnák újra és újra. Semmi extra: egy srác csupa feketében, maszkban és kesztűben;

                                     

 egy ősz bácsi, egy fiatal fiú könyvel, egy ismerős arc. A forgatagban egy fiatal magyar srác arca és aurája fogott meg valami földöntúlian. Valahogy nem illett a képbe. Ki az akit ő bezárta?!? Mintha most sétált volna be csak úgy.

     Nem olyan volt, mint ahogyan a filmekben beállítják. Igaz,hogy apám egy középszintbe kerűlt, de az egész helyzet csak nyomasztó és bezárt volt; higgatságukat a sok orvosságnak köszönhetik.

   Mindvégig higgadt voltam és erős. Mint aki hazajött, az embereket figyeltem, amig magamról is elfelejtkeztem. Aztán ennyi. Kimentűnk, utánnunk bezárult az ajtó.

   Otthon csak az üresség várt és az a tudat,hogy megint nem látjuk hónapokig. De igy jobb lesz, ott van esélye újra a gyógyuláshoz. Szar az élet,dehát mit tudunk tenni! 

   Mostanában elég negatív lett a kedvem, de hát ma is egy temetésre készűlök. Valahogy sok jutott mostanában a rosszból. 

                               

  A napom fénypontja mégis az este volt, mert a párommal végre tudtunk egymással is foglalkozni, mindkettőnk rossz napjai után. Ő a halotti házhoz, én a diliházhoz. Mellette ki tudtam kapcsolni, hogy ezt a sok szarságot elviseljem. Ezt már megérdemeltűk.

                      

 

 

Címkék: , ,

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!